3. fejezet

S a hetek csak teltek és teltek. Az ében hajú lány egész napja edzéssel telt. Amint felkelt, barátja már rá is támadott. A vérre menő harcok általában döntetlennel, vagy tapasztalt farkas lévén az állat győzelmével végződtek, amik nagyon bosszantották az ellenfelet.
A felkészülés, hogy betörjön volt otthonába egyre nehezebb lett, s ez testén is meglátszott. A porcelánszínű bőrt vágások és kék/lila/zöld foltok tarkították, nem beszélve a rengeteg véraláfutásról, amit számtalan hegynek csapódása okozott. De edzőtársa sem úszta meg sérülés nélkül. Homlokán három vízszintes vonal jelezte, hogy a lány egyik támadása célba ért s végig tudta karmolni ellenfele fejét.
Esteledett, mikor a két fél még mindig egymással szemben állva méregették a másikat. Friss sebeik minden mozdulatnál feszültek, lihegve kapkodták a levegőt, farkasszemet nézve.
-Mára elég lesz ennyi Kölyök. Sokat fejlődtél, az elmúlt hetekben. – Dicsérte meg tanítványát a mester. Pár pillanatig meredtek egymásra, majd a lány is felhagyott támadó pózával és egy sokkal lazább, kényelmesebb állást vett fel.
A farkas a fülét hegyezte, úgy érezte valaki figyeli az edzésüket. Nem beszélt róla, de tudta, hogy a lány is észrevette. Pillantásuk találkozott és csendesen, a fürkésző szemek takarása elől „megbeszélték” békén hagyják a leselkedőt. Most utoljára. Ha továbbra is kifigyeli ténykedésüket, kénytelenek lesznek leleplezni a bujdosót és végezni vele. Már ha ellenségnek számít.
A kis tavacskához sétáltak s lemosták a rájuk száradt, vagy még éppen folydogáló vért. Sebeiket kitisztították, majd elfogyasztották aznapi vacsorájukat; démonhúst, amit az elmúlt napokban levadászott démonok alkottak. Ezután csendesen beszélték meg a betörés már megtervezett részeit.
********************************
Hiei aznap is későn érkezett vissza Kuramához. A rókadémon, szokásától eltérően, most ébren várta a tűzdémont. Választ akart kapni, a folytonos eltűnésre.
A nyári szünet már másfél hete elkezdődött, ami kifejezetten előnyükre volt a küldetést illetően. De mióta elkezdték az edzést Genkai mester segítségével, a vörös szemű fiú szokásává vált az edzéseket befejezően eltűnni. Legkésőbb érkezett meg Genkai-hoz és a legelőbb is ment el. Nem volt ott a megbeszéléseknél, így barátai csupán azon a néhány órán láthatták a feketét, mikor készültek az esetleges harc(ok)ra. Egyikük sem tudta mi baja lehet a démonnak, próbálták már követni is, de mikor ezt tették, a tűzdémon egyszerűen eltűnt előlük és még Kurama sem akadt a nyomára. Felszívódott.
-Haza értél? – Kérdezte, mikor a démon beugrott az ajtón.
-Hm. – Hiei jól leplezte érzelmeit, egyáltalán nem vágyott most az ex-rókadémon társaságára. Tudta, hogy egyszer el kell mondani, hogy hova járkál, de úgy érezte nem tartozik magyarázattal egyikőjüknek sem.
-Hiei, nem vagy ott a megbeszéléseknél, és csak az edzéseken látni. – Kezdte nyugodtan Suichi, és smaragd szemeit barátjára függesztette – Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod.
A tűzdémon ránézett vendéglátójára, majd szó nélkül ült vissza az ablakba, ahonnan nem rég belépett a nappaliba. Csendben ültek, egyikük sem szólalt meg. Kurama elgondolkozott. Vajon hova mehet Hiei? A nap 24 órájából 7-et edzéssel töltenek. A tűzdémonnak ehhez hozzájön a 3-4 napi alvás, ami kb. 5 órát foglal magába. De az még így is csak a nap egyik fele. A másik felét pedig egyedül tölti valahol, ahol barátai nem találják meg.
Hiei a holdat bámulta, miközben töprengett. Elmondja Kuramának, hogy hova megy? Ez az egyszerűnek tűnő kérdés keringet a fejében, s a démon egyre inkább kezdett ideges lenni. Persze ezt, külső szemlélő nem láthatta. Lehunyta karmazsin szemeit, s próbált megnyugodni. Miközben így ült, elkalandoztak gondolatai. A lányon töprengett, akit már több mint egy hete szemmel tart, és aki láthatólag kapcsolatban áll az Oogata klánnal. Legalább is a társából erre tudott következtetni. A társ szóra eszébe jutott a vöröses-fehér színű, kék szemű farkas, aki minden bizonnyal abba a klánba tartozott, amiről úgy hitték kihalt. És ahogy a farkason gondolkozott, eszébe jutott az első találkozása a tekintélyt parancsoló állattal. Három hete, a viharos éjszakán árnyékként suhanó termetes állat.
És ekkor megdermedt. A távolban egy farkas keserű vonyítása víz hangzott a betondzsungel közt, ezzel jelezvén az állat közel van. Leugrott az ablakból s rubin szemeivel a várost fürkészte.
-Egy farkas? – Szólalt meg Kurama hosszú hallgatás után. Meglepte, hogy barátja egy farkas vonyítására tért vissza a valóvilágba, és azon kezdett gondolkozni, vajon milyen kapcsolatban állhat Hiei a farkasokkal. És az is szöget ütött a fejében, hogy egy farkas önszántából sosem jönne be a városba. Ez nem „normális” farkas. Ez egy démon farkas. Ahogy ezt kigondolta Hiei eltűnt az ablakból. A vörös hajú odasietett, ahol egy pillanattal ezelőtt barátja állt, ám semmit nem látott és a démon energiáját sem érezte sehol. Eltűnt, megint.
-Mi folyik itt? – Kérdezte magától az ex-rókadémon. Nem tudta összekapcsolni a dolgokat, a kirakósnak még rengeteg darabja hiányzott, és azzal a pár darabbal, amivel tisztában volt, semmit nem tudott kezdeni. Fáradtan sóhajtott, majd beletörődve, hogy a tűzdémon ma már biztosan nem jön vissza, ergo választ sem kap az eltünedeződéseire(ne kelljen mondanom, hányszor próbáltam meg leírni XD), letusolt majd befeküdve takarója alá elaludt.
*******************************
Miután az ében hajú lány elaludt, társa halkan felállt, s meggyőződve arról, hogy barátja nem követi elszelelt. Először körbeszimatolt edzésterületükön, majd felismerve a leskelődő illatát, követni kezdte a levegőben terjengő kesernyés illatot. Izmai megfeszültek, ahogy egyre gyorsabb tempót diktálva haladt a város felé. Tokio szélénél megállt. Rövid töprengés után döntött, s nekilódult. Gyorsan szelte az utakat, sikátorokon rohant keresztül, s szerencséjére egy emberrel sem találkozott. Mikor már közel érezte az illathoz tartozó személyt, felvonyított, s megállt egy kanyarban. A kanyar után egy utca következett, tele emberekkel. Az állat nem kockáztathatott. Felugrott a mellette tornyosuló épület tetejére s tetőről tetőre ugrálva folytatta útját. Rövidesen célhoz tért.
A ház melynek tetején megállt, két emeletes volt. A kertben melyet pár percig figyelt, gyönyörű rózsák illatoztak. Érezte, az ablakban lévő démont, s tudta, hogy hozzá tartozik a kesernyés illat. Bevetve legkedveltebb alap képességét – a láthatatlanná válást – leugrott a kertbe, s fogai közé kapva a vörös szeműt elszelelt. A házban még érzett egy rózsa illatot is, de nem foglalkozott vele. Megtalálta amiért jött, a többi nem érdekli.
Mikor már legalább 5 háztömböt hagytak el, újra láthatóvá vált, s a tűzdémon végre megpillanthatta el rablóját.
-Engedj el. – Szólt az állatra, ám az nem válaszolt, helyette még jobban megszorította a fekete kabátot. Miközben gyorsabb tempóra váltott az utcák fényei összefolytak, s Hiei meggyőződése volt, hogy nem ez el rablója leggyorsabb tempója. És igaza volt. Ahogy kiértek a beton rengetegből ha lehet, még az eddiginél és gyorsabban haladtak. 4-5 perc egyenletes tempó után, a farkas végre lassítani kezdett, s Hiei megpillantotta a tisztást, amelyen a lány és barátja után szokott leskelődni. S rájött, hogy minden bizonnyal végig tudták, hogy ott van, csak direkt nem figyeltek oda rá. És ez a megállapítás felettébb bosszantotta.
A barlanghoz érve, megpillantotta az alvó lányt, aki abban a másodpercben kelt fel, mikor ők odaérkeztek.
-Kit hoztál Vezér? – Kérdezte álmosan, s ahogy felült a pislákoló tűz fényében a démon meglátta a lány testét borító rengeteg sebet.
-Elcsíptem a leskelődőnket Kölyök. – Felelt a farkas, s letéve a fiút, odaült a lány mellé, aki addigra már felállva vizslatta Hieit.
-Mi a neved?
Hiei pár percig nem szólalt meg. Azt méregette, vajon megbízhat e a farkasban és a lányban, akik láthatólag valamire nagyon készülnek.
-Mi közöd hozzá? – Kérdezte végül, s arca érzelemmentes maradt, mikor belenézett a szintén higgadt, aranybarna szemekbe.
-Akkor próbáljuk másképp. – Szólalt meg az állat, majd miután lefeküdt a barlang hűsítő fala mellé, a tűzdémonra nézett – A nevem Shuiro. Ő pedig a társam, Taira(nyugodt).
-Hiei. – Morogta a tűzdémon, s épp menni készült, mikor a lány elkapta a karját és visszarántotta, majd a barlang falához ültette.
-Miért kémkedsz utánunk? – Jött az egyenes kérdés a Taira nevű lánytól, akinek szemeiben még mindig a higgadtság jelei mutatkoztak.
-Hm.
A tűzdémon kitartóan bámult az arany szemekbe, nem félt sem tőle sem a farkastól. De nem is kellett.
-Kölyök, engedd el. – Szólt az ében hajúra a farkas, mire a lány egy utolsó figyelmeztető pillantás után, a barlang másik fejében ült le, törökülésben.
-Túl kedves vagy hozzá Vezér.
-Lehet. Te viszont túl heves vérmérsékletű vagy Kölyök. Hiába sugároznak a szemeid nyugalmat.
A lány bólintott, majd ezután csendben maradt. Fürkésző szemeit a vörös tekintetekbe fúrta, s egészen elmerült gondolataiban. Érzékszervei azonban élénkek voltak, a legkisebb rezdülésre is felkapta a fejét.
-Miért leskelődsz utánunk Hiei? – A farkas szájából különösen hangzott a név. Sosem szokta a nevükön szólítani az embereket, mindig egy rájuk jellemző tulajdonságról jegyzi meg őket, s a tulajdonságot használja névnek is.
A fiú vállat vont, jelezvén nem tudja. És ez így volt. Egyszerűen kíváncsi volt arra a farkasra, akit minap látott a városban, és persze arra is, hogy, hogy miért edzenek ilyen kitartóan.
-Te az Oogata klánból származol. – Inkább kijelentés volt, mint kérdés, de meglepte vele mindkettejüket. A lány szemei megvillantak, négykézlábra pattant, éles fogaival fenyegetőn vicsorgott, s torkából morgás szakadt fel. Társa vele ellentétben higgadt maradt. Kék szemeivel kíváncsian nézett a fiúra, akinek arca meg sem rezdült.
-Honnan tudsz rólunk Vörös Tűz? – Tért át immáron a tulajdonságok alapján nevezésre, Shuiro. Ez sokkal jobban szájra állt neki.
A démon ismételten nem felelt. Merőn nézett kifelé az éjszakába.
-Látom nem vagy túl bőbeszédű Vörös Tűz. – Jegyezte meg a lány, de támadóállásán nem változtatott. Társára nézett, és a farkas megértette mit akar tenni tanítványa. Aprót bólintott, mire a lány kilőtt, s rávetette magát a fiúra. A vörös szemű derekára ült, s kezeit a feje fölé szorította.
Hiei pár pillanatig döbbenten meredt a fölé tornyosuló ében hajú szemeibe, ám gyorsan vette vissza rideg álarcát. Mikor azonban a lány közeledni kezdett az arcához, tekintete dühöt sugárzott. Nem tudta mire számíthat, egy idegen lánytól. Meglepődött, mikor a lány, homlokát az övéhez érintette. Pár pillanatig voltak így, azután a lány leszállt róla.
-Egy bizonyos Koenma beszélt nekik a Hanone-ról, azt kell megszerezniük. Mese közben kitért az Oogata és a Kataki klán harcára 500 évvel ezelőtt. – Közölte a megszerzett információkat, majd elállt az immáron újra talpon lévő démon útjából – Mehetsz.
Hiei pár percig meredt az arany szemekbe, majd elindult kifelé.
-Arra azonban figyelj… - Kezdte el a lány, s halkabban folytatta -… hogy csak részleteket tudsz. Koenma bizonyára nem beszélt róla, hogy a Szellemvilág lemészárolta a többi klánt és ha ez a harc nincs, a hatalom érdekében az Oogata és a Kataki klán is sorra került volna.
A démon egy pillanatra megállt, majd a következő pillanatban eltűnt. Agya vadul zakatolt a megtudott információ miatt. Nem akart visszamenni Kuramához és egy ideig Koenmával sem akart találkozni. Már nem tudta megbízhat-e a hercegben.
Taira elégedetten dőlt hátra, szemei diadalittasan csillogtak.
-Biztos jól tetted, hogy elárultad neki? – Shuiro kérdőn nézett a lányra, aki bólintott.
-Igen. – Kapta meg a határozott választ.