2. fejezet


A nap első sugarai ébresztették a parkban alvó fiút. Kinyitotta karmazsin szemeit s fürkésző tekintettel nézett körbe. Nem érzett semmilyen különös energiát, de az éjszaka látott nagy termetű lény még mindig furdalta jól leplezett kíváncsiságát. Már megbánta, hogy nem ment utána.
Felállt s az alvóhelyéül szolgáló fa takarásából elillant. Házak tetején ugrált végig, s közben egyre csak kereste a lényt. Nem tudta megállapítani, hogy mi az, csak azt tudta, hogy valamilyen állat lehet. Legalább is a bundájából és hogy négy lábon közlekedett erre következtetett. Ahogy a várost fürkészte elméjében újra lejátszódott a találkozás pillanata.
Azok a kék szemek értelmet tükröztek, mint ha nem egy egyszerű állat lenne, hanem egy értelmes, beszélő képességgel megáldott intelligens lény. És ahogy parancsolóan ránézett… Nem, nem félt tőle, egyszerűen csak nem hagyta nyugodni. Utána kell járnom, járt a fejében a gondolat. Gyorsan haladt, a város felét szinte 2 óra alatt teljesen átnézte. De tovább nem haladt, ugyan is újabb küldetésre kellett menniük Koenma által.
Egyszer Koenmát is közelebbi ismeretségbe hozom a kardommal. Gondolta ezt, miközben belépett az erdő mélyén rejtőző templomba. Utolsónak érkezett, de nem nagyon foglalkozott vele. Szótlanul ballagott az ablakhoz és ült le, az erdőt fürkészve.
Pár percig még csendben ültek, amit aztán Koenma tört meg.
-Van egy legenda egy kardról. – Kezdte el a herceg, s hangján hallatszott, hogy feszült.
-Miféle legenda? – Yusuke megunva a pár perces csöndet, Koenmára nézett, aki sóhajtott.
-A kard neve; Hanone. Több mint 1000 éve egy nagyhatalmú farkas démon agyarából és karmából készítették. A kard óriási pusztítást képes végezni, ha a használója nem tud bánni vele. A kardnak ugyan is lelke van, szabad akarattal bír.
-Egy kard aminek lelke van? – Kuwabara és Yusuke szinkronban kiáltottak fel, félbeszakítva a történetet.
-Csönd legyen már! Hallgassátok végig Koenmát! – Szólt rájuk Genkai, majd a hercegre nézett, és bólintott, jelezvén folytassa.
-Szóval mivel a kard nagy hatalommal bír sok démonnak fájt rá a foga. De a kardot egy farkas klán, úgy nevezett Oogata klán vette magához. Ebbe a klánba szokatlanul nagy, különös színű farkasok tartoznak. Mára már mindegyikük kihalt, az 500 éve kitört háborúban mind meghaltak.
-Milyen háborúban Koenma-san? – Kérdezte az akkor megérkező Botan.
-Két farkas klán az Oogata és a Kataki klán nézeteltérései miatt tört ki a háború. A Kataki klán létszáma jóval nagyobb volt, így az Oogata klánnak esélye sem volt, hiába voltak nagyobbak és harcképzettebbek. Mindannyian odavesztek.
-És ennek mi köze a kardhoz?
-Csupán annyi, hogy a háború a kard miatt tört ki. Bizonyított tény volt, hogy a farkas démon, akinek agyarából és karmából készítették a kardot a Kataki klánhoz tartozott, ám az Oogata klán talált rá. A Kataki klán vezetője, mint egy örökségként akarta magáénak tudni, de az Oogata klán előrelátó volt, tudták, hogy a kard hatalmas ereje elvenné a vezér eszét és legyilkolná először őket, majd a saját klánját. Nem adták át a kardot, helyette egy szentélyben helyezték el a Halál erdejének közepén. Ez az erdő egy lebegő szigeten található, ugyan is az Oogata klán a levegő elemhez tartozott, így repülő szigeteken, sziklákon éltek. A többi farkas klán föld elemű volt, így alapjáraton a földön, de leginkább föld alatti barlangokban éltek. Olyan termetűek mint az Emberi világban élő farkasok, színük általában sötét barna, vagy fekete.
-És a lebegő farkasok színe milyen?
-Általában hófehér, de nagyon ritkán megesik, hogy szürke bundával születnek. De ha egy farkast kitagadnak és elüldözik a Lebegő Birodalomból, megeshet, hogy a más életkörülmények miatt a bundája befeketedik. De ilyenkor sem tiszta fekete, más színű minták lehetnek benne, de erről nincs sok feljegyzés, ugyan is nem sok farkast tagadtak ki, de akiket kitagadtak azok napokon belül meghaltak.
-Szóval meg kell találnunk ezt a bizonyos Hanone-t és megakadályozni, hogy rossz kezekbe kerüljön. – Vonta le a küldetés lényegét Kurama.
-Igen.
-És van valami ötleted, hogy hol kezdjük? – Kérdezte Yusuke, bár a választ már sejtette.
-Nos, azt nektek kell kitalálni. – Koenma idétlenül vigyorogva vakarta meg a tarkóját, majd tűnt el, mielőtt elérhette volna a szellemdetektív ökle.
*******************************
A Tokiot körülvevő erdőben két alak sétált. Egyikük állat szerű volt, teste hatalmas, színe igéző rubin színű. Szemei kéken csillogtak, miközben társával beszélgetett. A mellette haladó lánynak éjfekete haja és arany szeme volt. Fekete felsőt, farmer nadrágot és sportcipőt viselt.
Órák óta járták az erdőt, olyan hely után kutatva, ahol senki nem talál rájuk és nyugodtan beszélgethetnek, vagy éppen edzhetnek.
-Meddig kell még sétálnunk Kölyök? Nem mint ha fáradt lennék, de edzeni is kéne valamikor.
-Nyugi Vezér, amint megtaláljuk a megfelelő helyet már kezdhetjük is. Persze csak azután, hogy találtunk egy barlangot is, ahol nyugodtan meghúzódhatunk.
Az óriás termetű lény sóhajtva rázta meg a fejét, majd beleszagolt a levegőbe s hegyezni kezdte füleit. Megállt ahogy pár lépéssel előtte a lány is. A mellettük lévő bokor megzörrent s három gyíkszerű lény rontott rájuk. A lány gyorsan elintézte őket, ezzel bezsebelve egy büszke pillantást barátjától.
-Napról napra gyorsabb vagy Kölyök. Ha így haladsz messze magad mögé utasítod a többieket.
-Úgy tervezem pár napra visszatérek a városba. – Osztotta meg tervét a lány, s fél szemmel látta, hogy az állat izmai megfeszülnek – Nem kell izgulni, csak megnézek valamit a könyvtárban és már jövünk is vissza.
Az állat morogva bólintott, majd óvatosan odadörgölőzött a lány oldalához. Aggódott a lányért, nem akarta, hogy visszamenjen abba a városba, ahonnan kislányként kitiltották.
A lány bólintott, s megsimogatta az állat fejét, majd tovább indult.
Percek teltek el csöndben, egyikük sem szólalt meg. Élvezték a csöndet, mely az erdőben uralkodott. A városban nem nagyon találni ilyen helyet. Végül 5 percnyi séta után a lány megállt.
Egy gyönyörű tisztáson álltak. Jobbról hegyek vették körbe, s a hegy aljából egy barlang nyílt. A tisztás közepén egy folyó kacskaringózott át, s apró tavacskává gyűlt egy mélyedésben. Mögöttük, előttük és tőlük balra sűrű erdő nyújtózkodott az ég felé.
-Ez lesz az. – Szólaltak meg egyszerre, s másodpercek alatt helyezkedtek el a tisztás két végén.
Az óriás testű lény nekifutott majd felugorva a levegőbe játékosan támadt a lányra. A nap hátralevő részét edzéssel töltötték. Játékos edzéssel. Kergetőztek, néha-néha egymásnak ugrottak, aztán visszatértek a távolsági harchoz.
Alkonyatkor a barlang előtt ülve nézték a naplementét. Az állat a hasán feküdt, mancsait maga alá húzta, fejét az ég felé fordította. Az ében hajú hátát nekivetette az állat oldalának, s kinyújtott lábakkal bámulta a narancsszínű korongot.
-Holnap kezdődik az igazi edzés. Ha valóban visszaakarsz térni, szükséged lesz az erődre.
-Igen. Ebben egyet értünk. – Bólintott a lány, majd folytatta – Nem lesz gyerekjáték betörni a városba és kirabolni a könyvtárat.
A mögötte fekvő állat izmai megfeszültek s légzése is felgyorsult.
-Betörni és kirabolni? Tudod te mire készülsz Kölyök? Ezért minimum élve elégetnek. – Farkával mérgesen csapott a talajra, kék szemeivel dühösen méregette a lányt.
-Szükségünk van Hanoneéra, te is tudod.
-Tudom, hogyne tudnám. Egyszer miattad fogok megőszülni Kölyök. Aztán lesz ne mulass, ha a vörös bundám helyett, majd szürkével kell járnom-kelnem a világban.
-Vezér, kérlek… - A lány unott tekintettel nézett barátjára, aki egy hangos sóhaj után bólintott.
-Bízom benned, de tudd, hogy őrültséget csinálsz.
-Tudom.
A lány végül lehunyta szemeit, s arcát barátja puha bundájába fúrva aludt el. Társa rosszallóan csóválta meg utoljára hatalmas fejét, majd állát a földre érintve merült álmatlan álomba.
Az éjszaka csendjét semmi sem borította fel, a múltéjszakai viharnak nyoma sem volt. Azonban a csillagok vészjóslóan ragyogtak a fekete „terítőn”, s a hold kertje is gyanúsan fénylett a gömb körül.